Pete László Miklós versei

Istent, Létet kereső, Csúf novemberi eső… Hull a folyékony soha, Cuppog világ-pocsolya. Gép-istenek ostora A szél-demagógia. Istent, Létet kereső, Csúf novemberi eső… Jön talán kézen-közön A profán pénz-vízözön… Szemforgató pénz-eső, A közösség-temető. Istent, Létet kereső, Csúf novemberi eső… Néma ködben verdeső Törött szárnyú, kis Jövő.. Hull a földre, egyre hull, Múlt és Jelen megfakul.. Csúf,… Tovább »

Nyári éjszaka – utolsó… Őszt szövöget már az orsó… Nyarunk örökre elmarad Távol emlékhalom alatt. Távozik a kedves vendég; Jön a megszokott szürkeség. Nyári éjszaka – utolsó.. Misztikus távol harangszó… Majd hétköznapok festenek Élénk színre emlékeket. Kétségeink fáját vájja A vén Idő misztikája. Lágy, hűvös idő-koprsó… Nyári éjszaka, Utolsó…  ... Tovább »

Ha a világ csak profán, Semmi felelősség; Sírba száll az igazság, Az ítélet A kétség.   Ha a világ csak profán, Mindent idő csap pofán, De mi van, Ha nem profán?   Ha a világ csak anyag Nincs igazi Rendje, Mihamarabb törekedni Kell akkor A Csendre.   Ha a világ csak anyag, Mindegy, ki milyen… Tovább »

A Tűzfolyam partjára vetve Üzletelget az ál-szabad világ; Szép fényes temetői jázminok, Orchideák Szomorú reklám-mosolyt árasztanak; Baljós a nyári alkony.   A Phlegethón-parton Baljós a nyári alkony.   Szólás-szabadnak érezzed Magad; De ne szólj mást, csak azt, Amit szabad.   Címkét kap, aki véleményre kényes; És a keserű voltaképpen – édes.   A Tűzfolyam partjáról… Tovább »

A jó vers talán kocsonyás és Amorf szöveg-massza, És az Olvasó dolga lesz, Hogy Lélekké dagassza?   A jó vers tán nyögve-mekegve Csámpázik a tóra, S a kecskefejés feladata Vár az Olvasóra?   A jó vers tán műnyelvű lélek Borzas mű-szakálla, S játszadozva mű-utalgat Műanyag halálra?   A jó vers tán nem Léleknek szánt Önfeledt… Tovább »

Ezer virággal virul a Lét, Mint Isten Színes szeszélye; A május az Élet Nagy seregszemléje.   Amíg május visszajő, Lehet humánus jövő.   A remény, a csodatétel Ilyenkor alkalmi vétel.   Satnya, száraz profit-világ; Frissen tombol a sok virág.   Emberiségünk száz év múlva Békén élni fog; Jócskán kiegészülnek Az emberi jogok.   Lesz költészet… Tovább »

  Köd terül a világra, Mint megszálló sereg, Dideregnek hazaiak Meg idegenek.   Érlelődik már a Tél, Készülnek a fagyok, Felhők felett a megszeppent Jövő imbolyog.   A vén sátán úgy nevet, Könnye is pereg, Reméli, hogy vérfürdőket Hoznak a szelek.   Köd terül a világra, Szürkén ellepi, A jövendőt Európa Kockára veti.   Liberális… Tovább »

Tán valahol a végtelen Rejtelmes tengeren, Túl szakadékon, tűzfolyón, Vénséges vén hegyen…   Cibola hét városa, Aranyból a kupola, Hol lehet vajon?   Hét város, messze túl időn, Téren és lét-körön, S a hit, hogy ami elveszett, Majd egyszer visszajön.   Cibola hét városa, Létezett-e valaha, Nem tudja senki sem.   Hét város. Vagy több?… Tovább »

A letört gally fent látható, S a vesztett végtagok, Mintha még lennének, Olyanok…   De láthatóvá tehető vajon A tört remény? Az elszállt hitet Milyen módon őrzi meg a fény?   Ha megkérgesedett a Lélek, Hallgat, és keserű, Milyen fényképen látható A tovatűnt derű?   Mint jelen éhségnek húsz éve Rágott finom falat, A lényeg… Tovább »

Már decemberről pityereg az ég, A köd az égen álmos szemfedő, Sír a Jövő.   Ötszáz éve Ügyünk vesztésre áll, Reményünk mindig ázott szalmaszál, Eső szitál.   Eső-métely: Örök kétely.   Szivárgó rossz csepptenger; hólyagos Száraz hiteket árulóra mos, S a kapzsi szél Alattomos.   Gyarló kétely – Eső-métely.   Ötszáz éve sárban gubbaszt A… Tovább »