Eső-métely

Már decemberről pityereg az ég,

A köd az égen álmos szemfedő,

Sír a Jövő.

Ötszáz éve

Ügyünk vesztésre áll,

Reményünk mindig ázott szalmaszál,

Eső szitál.

Eső-métely:

Örök kétely.

Szivárgó rossz csepptenger; hólyagos

Száraz hiteket árulóra mos,

S a kapzsi szél

Alattomos.

Gyarló kétely –

Eső-métely.

Ötszáz éve sárban gubbaszt

A veszedelem,

Rongyosra ázik

A Történelem.

Az Idő áll, az ember hezitál,

Eső szitál.

Csöpög, szitál,

Feslik, szakad,

Törik,

Nedvesedik;

S az ezer dioptriás tudomány,

Végzet-magyarázattal kérkedik.

Eső-métely,

Sunyi kétely.

A végzethívő lélek – pária;

Szakadtra ázik a história,

És szerteszét hordja az őszi szél.

Csak hull az eső,

Hull,

Akár a vér.

Eső-métely,

Zavart kétely,

Bús magyar –

Élni merészelj.

Az eső métely ősi, rossz rokon,

Átszivárog az évszázadokon,

Halott titkok cuppognak benne,

S volt hitek.

Eső csepeg,

Erodálódnak a festett egek,

Nagyokat sóhajt a szegény világ,

Elhullnak élőhalott doktrínák.

Eső csepeg,

A mulandóság órája ketyeg,

A vén Idő új Létre hempereg.

Eső csepeg,

A száraz öncélúság nyekereg,

Ami tegnap még volt panel-vadóc,

Holnapra csupán

Szomorú bohóc.

Amikor minden túlérett kacat

Elázik,

Szétfagy,

Reped,

Elhasad;

Az örök létező

Élő marad.