Már decemberről pityereg az ég,
A köd az égen álmos szemfedő,
Sír a Jövő.
Ötszáz éve
Ügyünk vesztésre áll,
Reményünk mindig ázott szalmaszál,
Eső szitál.
Eső-métely:
Örök kétely.
Szivárgó rossz csepptenger; hólyagos
Száraz hiteket árulóra mos,
S a kapzsi szél
Alattomos.
Gyarló kétely –
Eső-métely.
Ötszáz éve sárban gubbaszt
A veszedelem,
Rongyosra ázik
A Történelem.
Az Idő áll, az ember hezitál,
Eső szitál.
Csöpög, szitál,
Feslik, szakad,
Törik,
Nedvesedik;
S az ezer dioptriás tudomány,
Végzet-magyarázattal kérkedik.
Eső-métely,
Sunyi kétely.
A végzethívő lélek – pária;
Szakadtra ázik a história,
És szerteszét hordja az őszi szél.
Csak hull az eső,
Hull,
Akár a vér.
Eső-métely,
Zavart kétely,
Bús magyar –
Élni merészelj.
Az eső métely ősi, rossz rokon,
Átszivárog az évszázadokon,
Halott titkok cuppognak benne,
S volt hitek.
Eső csepeg,
Erodálódnak a festett egek,
Nagyokat sóhajt a szegény világ,
Elhullnak élőhalott doktrínák.
Eső csepeg,
A mulandóság órája ketyeg,
A vén Idő új Létre hempereg.
Eső csepeg,
A száraz öncélúság nyekereg,
Ami tegnap még volt panel-vadóc,
Holnapra csupán
Szomorú bohóc.
Amikor minden túlérett kacat
Elázik,
Szétfagy,
Reped,
Elhasad;
Az örök létező
Élő marad.