Pete László Miklós versei

Eltolódtak az évszakok,Itt még kánikula ragyog. A hivatal Őszt vezekel,De a hőség nem szalad el. Csak egy-egy esőcsepp jelzi,Hogy a Nyár magát meneszti. Eltolódtak az évszakok;Tavasz és Ősz csontra fogyott. Átmenet manapság nem jár;Hirtelen hal majd meg a Nyár. Őszi előérzet kopog;Eltolódtak az évszakok.... Tovább »

Nyárutói kánikula;Ég az emberen a ruha. Jelen pattanásig hevül,Alatta a Múlt is feszül. Ünnepies hétköznapokUtolsó sora andalog. Nyárutói kánikula;A Nyár utolsó sóhaja…... Tovább »

Februári vasárnapon Munkámat tovább folytatom. Csendes munka-idill sora, Aztán alkony, Majd vacsora. Bágyadt téli napsütésben Isten sem maradhat tétlen. Februári vasárnapon A Múltamat lapozgatom. Gyermekkori kis rejtélyek Régi cimborákként élnek. Rég felejtett tilalomfák Száraz lombjukat hullatják. Februári vasárnapon Jelenemet gondozgatom. Jelenemet gondozgatom, A vén Jövőt foltozgatom. Jelenemet gondozgatom Februári vasárnapon.... Tovább »

Mikulás Bácsi mítosza Bennünk alakul; Sok kis egyedi Boldogság Renddé igazul. Nem hiszünk benne. A szkepszis Bennünk zakatol; Pedig tudjuk, hogy létezik Mégis… Valahol… Hollywood nevelte naggyá Talán csakugyan, De a világnak rá azért Nagy szüksége van. Mikulás Bácsi mítosza Maga a csoda, Rajta kívül nincs is modern Mitológia. Már fantomként is egyre több Kérdésre… Tovább »

Napjaink már rövidülnek; Jelen arcán ráncok gyűlnek. Minden öregebb a vártnál; Az Ősz – rejtélyekbe hátrál. Zsugorodik a fény laka, Puhán terjed az éjszaka. Napjaink már rövidülnek Reményeink – Hitre ülnek. Minden egybekapcsolt kezet Megvéd a szent emlékezet. Végzet-bajok még kerülnek; Napjaink már – rövidülnek... Tovább »

Fáradt kora nyári estén Árnyék sóhajt a ház testén. Sötétség rohamát állja A körtefa koronája. Hold csillan a messzeségben, Csak a meddő Jövő ébren. Fáradt kora nyári estén Közös Múltunkat keresném. Jelenünk velünk a Hegyen, Közös Jövőnk – bennünk pihen. Közös álmainkat lesném Fáradt kora nyári estén.... Tovább »

Örök Otthonunk: a Mítosz. Életről, halálról hírt hoz. A ráció csupán házhely; Építkezni mítoszban kell. Nádfedeles hétköznapok Ormain remény nem ragyog. Örök Otthonunk: a Mítosz Az Örök Túlpartról hírt hoz. Emberi vágyak, remények; Megfoghatatlan a lényeg. Őrizzük Isten titkait; Az Öröklét – bennünk lakik. Örök Otthonunk: a Mítosz Pokolra sújt, Vagy – feloldoz. Az anyag-ember… Tovább »

Ébredező Szent Kikelet; Jövő színezi az eget. Morcos kis hajnali ködök; Csak a megújhodás örök. Transzcendens álmok szeretnek, Profán vágyak kéregetnek. Ébredező szent Kikelet; Ünneplőben a fellegek. Családok, Nemzetek, Hitek Nélkül a téridő hideg. Zsong az Élet minden szinten; Vagyunk az Egy – és a Minden. Ébredező szent Kikelet; Az Idő kalapja kerek. Túl halálon,… Tovább »

Reményt foganó Tavaszban Jövőt féltő Jelen moccan. Ifjú önbizalmak fáznak, Tél rémképei cikáznak. Tavaszi utolsó kenet; Végelgyengül a vén hideg. Reményt foganó Tavaszban Száz bizonytalan panasz van. A tekintély halott herceg, Sose állnak meg a percek. Kikelet új Időt éget, Újjászületik az Élet. Válasz cseperedik lassan, Reményt foganó Tavaszban.... Tovább »

Fáradt Hold fénye regél; Az Idő peregve él. Szeles alkony-paplanát Most növi ki a világ. Távoli csillagködök; Lét és az Idő – örök. Fáradt Hold fénye regél Vénülő Lét mendegél. Alamuszi, vén korok; Fekete lyuk tántorog. Sunyi anyagelv hebeg; Hallgatnak a fellegek. Jövőt fél, vagy vár a szél; Fáradt Hold fénye regél.... Tovább »