Pete László Miklós versei

  Öreg Történelem bácsi Rezignáltan lépeget, Fejét mélyen lehorgasztja, Nem látja a kék Eget.   Az Idő végtelen útján Napfény csak ritkán ragyog, Vén varjakként gubbasztanak Az elvénült századok.   Mellékút akad temérdek. Van nyugati, Keleti, A kanyarban A vén Idő A túlerőt Temeti.   Isten teremt Történelmet, S alkotják – az emberek… Az Öregúr… Tovább »

  A besenyőfutás-svindli, Lassan és nehezen múlt ki.   Öngyilkos ál-történelem Ilyen bolondgombát terem.   Elátkozott nemzedékek Tanulták az ökörséget.   Sok forrás nem tudott róla, Régészet nem igazolta,   Józan észnek mondott ellen, Mégis ott vigyorgott – fennen,   Mert magyar-fogyatékosság Óvta az ostoba dogmát.   Sokan megdolgoztak érte, Hogy kipukkanhasson végre…   Mérgét… Tovább »

  Trianoni Európa – Minket darabolt apróba…   Vén kastélyban kurta kapar, Bízzon benne, aki akar.   Most is akad perverz ötlet; Most se tudnak rólunk többet.   Herélt álmok koporsója; Trianoni Európa…  ... Tovább »

  Griffes-indás régi népek Lassan magyarokká érnek.   Szlávosító jelszavakat Az Idő csöndben letagad.   Foszladozó dogma-falak Mögött halvány körvonalak…   Nagy túlélők ám a Tények… Griffes-indás régi népek…  ... Tovább »

  A Történelem Szélbe Hamvakat szór Élt valaha A trójai Hektór…   Rettegte őt egykor a túlerő, Sírját őrzi A végtelen Idő.   Férj volt és Apa. Gyakran félt, De nem hátrált meg soha. Hurkot vetett rá A Történelem, A vén lókötő, És elfogyott útjából – a Jövő.   Férj volt és Apa, Nézte, amint… Tovább »

  Mezítlábas történelem Nemzet-amnéziát terem,   Mivelhogy az apja-anyja Puszta ideológia.   Szikkadt dogma-özön lép be Az események helyébe.   Mezítlábas történelem; Múltba tolakszik – a jelen.   A Múltba doktrínát helyez, Torzít, Oroz, Előjelez,   S a kontár “történetírás” Egész évszázadot elás.   Mezítlábas szerzetesek Írtak a valóság helyett   Mindenféle hét gyászmagyart, Teremtve… Tovább »

  Atlantiszban – Múlt-vonaton; Fut a lomha, ósdi vagon.   Nagy köd a Mítoszok Földjén, Emitt füst, Amott meg – tömjén.   Égben lebegő városok Között lomha Régmúlt csoszog.   Atlantiszban – Múlt-vonaton; Fáj az Emlékezet – nagyon.   Memória rostáin át Semmibe foszlik a világ.   Ami fontos, felhőre ül, Lassan Mítosszá lényegül.  … Tovább »

  Régi Tavaszok emléke Csendesen bújik a szélbe.   Virágözönt hordtak a fák, Egyszerűbb volt még a világ.   Lélekmezőn imbolyogtunk, Jövendőket lapozgattunk.   Régi Tavaszok emléke Sosem áll magától félre.   Fényes homlokú etalon, Mérce minden új Tavaszon.   Megalkudni sose enged, Tart  Hitet, Reményt, Szerelmet.   Reményt varázsol az égre Régi Tavaszok emléke…. Tovább »

  Csodaszarvas földön-égen, Visszapillant, ahogy régen.   Minden jó döntés feloldoz; Legyünk hűek önmagunkhoz.   Akkor is, ha örök jussát  Követeli a gyávaság.   Homályosak a Kezdetek; Szürke égből könny csepereg.   Itt, a Kárpát-medencében Keletkeztünk –  Nagyon régen…   Csodaszarvas földön-égen, A Múlt sötét erdejében.   A Bátorság Reményt hordoz Legyünk hűek önmagunkhoz.  … Tovább »

  Atlantiszban is szólt ének, Amíg csak tartott az Élet.   Sejtették, vagy nem sejtették; A Reményt el nem temették.   Sohasem király, vagy kormány Áll a hétköznapok ormán.   A világ szent tükörképe Az otthoni esti Béke.   Atlantiszban is szólt ének, Voltak gazdagok, Szegények.   Fönt ott is kapzsiság termett, S lent ismerték… Tovább »