A néhai Zórád Ernő

 

A néhai Zórád Ernő

– Tán az utolsó bohém –

Fiatal borzalmak között

Mindig,

Mindig

Koravén.

 

Valamikor még a régi

Felvidéken

Született,

Mire felnőtt,

Szülőföldje

Mindenestül

Odalett.

 

Elvált szülők,

Pusztuló kor,

Felhők a világ egén,

Ifjú volt,

Pedig a világ,

Amelyben élt,

Koravén…

 

A néhai Zórád Ernő

Budapesten,

Ideát –

Egy rossz tanár miatt hagyta

Faképnél

Az iskolát.

 

Félelmetes rajztudása

Nem tűrte a zabolát,

Magától és maga által

Fejlődött immár

Tovább.

 

Isten adott a kezébe

Ceruzást és

Ecsetet,

Ő pedig megörökített

Minden

Apró

Részletet.

 

A néhai Zórád Ernő

Tűrt,

Látott és

Szenvedett;

Egyre sötétebb fellegek

Jártak a világ felett.

 

Nem volt politikus alkat,

Propagandára süket,

Csak cikázott körülötte

Mindenféle

Őrület.

 

De hiába vette

Kocsmák,

Meg nők közé

Be 

Magát,

Háború jött, és

Zórádot

Utolérte

A világ.

 

A néhai Zórád Ernő

Hallotta, hogy zeng az ég,

Tanúja volt, hogy visszatért

Az egyharmad

Felvidék.

 

Lovastüzér volt,

Látott sírt,

Rajzolt ezer koszorút,

Tudta, hogy nem

Fehér lovak

Nyerik meg

A háborút…

 

Tiszt sosem volt,

Kényes orra

Hízelgésre nem szelelt,

Előkelő vitéz nem lett,

De mint lovas,

Megfelelt.

 

A néhai Zórád Ernő

– Tán az utolsó bohém –

Fiatal borzalmak között

Mindig,

Mindig

Koravén.

 

Sok ember számára 

Véget ért

A földi vándorút.

Zórádnak azonban nem.

Ő túlélte

A háborút.

 

Sokan mások

Külországba

Mentették

A bőrüket,

Zórád maradt.

Hamarosan

Jött a

Vörös őrület.

 

A néhai Zórád Ernő

Kacskaringós utakon,

Rögös ösvényeken járt,

Nem jutott neki

Unalom.

 

Évtizedeken keresztül

Giccselt éppen eleget,

Nem járt díjkiosztókon,

Ő élte

A művészetet.

 

Rajzolt,

Festett,

Számon tartott

Minden szeszélyes igényt,

Temérdek képet hagyott ránk:

Rajzot,

Festményt,

Képregényt.

 

A néhai Zórád Ernő

– Béke a poraira –

Megmutatta,

Hogy mennyire

Sokat ér

A grafika.