Csodát tett csodátlan korban;
Egyén volt – a sablon-sorban.
Őstörténetünk…
Valami
Nem passzol…
Jól érezte
László Gyula
Professzor…
Tízéves se voltam, amikor
Az első könyve kezembe került…
Vékony volt,
De hetekig le se tettem;
“Hunor és Magyar nyomába” eredtem…
Nem képzelte, hogy az olvasó mafla,
Nem volt benne akadémikus blabla,
Csak tiszta,
De nem akármilyen,
Ami leköt,
Felcsigáz,
Érdekel.
Csak tiszta szó,
Ami segít,
Szeret;
Kézen fog felnőttet
És gyereket.
A jó író
Nem orángutánt patkol;
Jól tudta ezt
László Gyula
Professzor.
Amikor más térfelén volt a labda,
Öröknek látszott a doktrína-csapda,
Trianon dupla gyökeret eresztett,
És Múltunk profanizálódni kezdett,
Előbb
“Minden germán”
Aztán meg
“Minden szláv”,
Ezt is
Azt is
“Másoktól vettük át”,
A hatalom Marxot, Lenint hadart,
Háztáji barmaink javában
Románozták az Erdélyi Magyart,
Erő,
Hit,
Remény megfogyatkozott;
Ő hozta fel
Sírokból,
Mítoszokból
A
Régi
Távlatot.
Írt,
Rajzolt,
Tanított.
Keze nyomán
Megszólaltak a táltosok,
A holtak,
Művésze volt
Nyelvnek,
Ecsetnek,
Tollnak.
Nem maradt a sablon-sorban…
Csodát tett –
Csodátlan korban…
Tudta,
Hogy nem üthet részt fejjel a falon,
És rájöhetett, hogy
A tudomány
Jórészt – hatalom.
A nagy fába
Sokat kell ütni – sokszor,
Jól tudta ezt
László Gyula
Professzor…
Ne fázzon az uráli nyelvcsalád…
László Gyula
Az Urál távolából
Egészen közel, a szomszédba hozta
Az őshazát.
Bár fújt rá az egész lojális szakma,
László Gyula
A támadásokat
Mindvégig nagyon higgadtan fogadta.
Nyereg,
Viselet,
Lószerszámok, Szablya…
Az apró részleteket
Összerakta.
Alagutat fúrt
Dogma-hegy alatt,
Hátha a Gondolat,
Mint friss patak
Felszínre mossa majd az Igazságot.
Mindig lesz talán,
De bátorság nélkül nincs tudomány,
El kell vetni, ha sehova se passzol,
Mindig konszenzusokat keresett,
De nem alkudott
László Gyula
Professzor.
Nagy kérdésekre választ nem talált,
De inspirált,
Eméleteket alkotott,
Példát adott.
Kettős honfoglalás…
Bombaként robbant,
Máig sem oszlott még el
A hatás…
Tán nem igaz,
De tiszteletre méltó,
Mert nem hiszi, hogy nála van a végszó.
Zárt dogmák helyett végre friss szavak,
Keresik,
Nem ölik
Az Igazat…
Nem semmisül meg a Nap
Alkonyatkor…
Jól tudta ezt
László Gyula
Professzor.
Egyetlen egyszer hallgathattam őt,
Régen volt már…
Az életemben egyszer…
Egy zsúfolt egyetemi nagyteremben…
Csak egyetlen egyszer…
A test öreg,
A Szellem fiatal,
Világosan szól,
Tudja, mit akar…
Zsúfolt terem,
Száz meg száz hallgató,
S ahogy megjelent,
Mély áhítatot sugázott
A Csend.
Pedig akkor
Ott
Kristó volt az isten,
Amíg beszélt,
Egyetlen hang se pisszent…
Utána sokan körbevettük
Őt,
Tán alig kapott tőlünk
Levegőt,
Sok, magát felnőttnek érző gyerek,
Ő szabatosan
Szépen válaszolt
Mindenkinek.
Nem érdekel,
Ki hány díjat arat,
Pénzzel, médiával merre “halad”;
Számomra az igazi nagy tudós,
A Felelősség örök példaképe,
Amíg élek,
László Gyula
Marad…
Ő kérdezett,
Ő ad erkölcsi támaszt,
Majd mások fogják
Megadni a választ.
Őstörténetünkre
Fény derül
Egykor…
Jól sejtette
László Gyula
Professzor.
Szelleme ma is közöttünk bolyong;
Kérdez,
Választ kutat,
Emlékezik;
S míg mozgását
Dogmák nem fékezik –
Magyar tudomány addig létezik.
