Ezerkilencszáz-tizenkilenc
Októbere volt,
Magyarországon csüggedt, beteg
Halál kóborolt.
Fővárosunkban nyüzsögtek a
Román katonák,
Nemzethalálról susogtak a
Kiskörúti fák.
Októberi Nap húzódott
A bozót mögé,
Teherautók álltak a
Múzeum elé.
Jött a területrablók nagy,
Zajos serege,
Hogy a Múzeum kincseit
Tőlünk elvegye.
Festett pofájú tisztek,
Sok teherautó…
No, itt aztán bőven akad
Rabolni való.
Román vigyorok a Múzeum
Poros udvarán;
Rablott jelen mellé múlt is
Kellene talán…
Budapest szívében ellenség,
Kétharmad ország oda…
Miért grasszálhat Budapesten
Ennyi román katona?
Károlyi, Linder, meg Kun Béla…
Magyar végzet így pereg…
Úgy tűnik, a végén nem maradt
Se haza, se hadsereg…
Magyarországon győzelmet ül
A sátán, s a bakarasz,
Már benn is van a Múzeumban
Az első román szakasz…
Lehet-e ebből újrakezdés,
Vagy minden az ebeké?
A Nemzeti Múzeumnál
Ki áll a rablók elé?
Néhány múzeumőr csüggedten
Bámul ki az ablakon,
Aztán valahol a városban
Megcsörren egy telefon.
Odakint záporoznak a
Pökhendi parancsszavak,
A Múzeum lépcsején már
Egy újabb román csapat.
Most feltűnik váratlanul
Egy másik egyenruha,
Bandholtz tábornok, kezében
A lovaglóostora.
Bandholtz tábornok dühös arccal
Áll a román tiszt elé,
A korbácsát suhogtatja:
“Gazemberek, kifelé!”
Ötöl-hatol, ellenszegül a
Festett képű kapitány,
De – nagy rúgás a combtő fölé,
S máris indul a román.
Egy szál ember egy korbáccsal
Most művel modern csodát,
El is hordja az irháját
A román katonaság.
….
Később a Múzeum kertjében
Szobrot emeltek neki,
Jelezve, hogy Magyarország
Soha el nem felejti.
Románia tiltakozott
A szobor terve ellen,
De ha mégis, Bandholtz kezében
Az ostor ott ne legyen…
Hosszas vita után mégis
Megszületett a szobor;
Bandholtz kezében hátul van
Az ominózus ostor…
….
Az esemény fölé ma már
Egy évszázad tornyosul…
Megmaradt a Múzeumunk..
Köszönjük, Tábornok Úr!
