(Versek Lilla festményeiről – 1.)
Először a színek világa fog meg….
Sötét tónusból bőséggel akad,
De pillanatig sem nyomaszt
A kép…
A fények
Meghitt, s fenséges táncot lejtenek,
Nem súlyosodik fölénk a tömeg…
Egymásba játszik sötét és világos,
Örök mozgás,
Állandó változás,
S a Pillanatok áradó sorában
Nem juthat szóhoz az entrópia…
Nyoma sincs mesterkélt gócoknak, élnek
Ezek a színek
Élnek…
A színek élnek,
És akarnak élni;
Ezen a képen minden szín dalol…
És csendben
Valahol
Egy hárfa hangja szól…
Minden szín dúdol
Halkan,
Fényesen,
De nem szeszélyesen…
Hol a többi színbe mosódva bujkál,
Hol mosolyogva,
Önmagában áll;
Spontánul,
Mint az Élet…
Itt nincs semmi szögletes…
Nincs halál…
A hétköznapok ködfala mögött
Lesben lapuló sunyi rettenet
E festményről
Száműzetett…
Itt nem bődül felénk a vész harangja,
Csak távolról szól
Ezüst hárfa hangja…
A háttérben parázsló naplemente
Mint színházak bayreuthi függönye,
Ha gombnyomásra lezúdulni készül…
Most csukódik a nappal ablaka…
Felkelni készül a Nap valahol…
Az útkanyarban hárfa húrja szól…
Csendben figyelő álmos házsorok,
Fénypászmák,
Autók,
Egy város éli esti életét…
Sudár póznákon
Utcalámpák ülnek
Fényes-délcegen.
Egy meg távolabb
Sárgállva konyul az utca fölé,
Talán most fog majd zöldre váltani…
A naplemente arany aurája
Sárgán visszhangzik
A hárfa szavára…
Esett.
Tán esni is fog
Odafenn az égen
Még őrt állnak a borzas fellegek.
Tükröt tart egymásnak
“Lent”
S “fent”…
Ahogy odafenn,
Éppúgy idelenn…
Ahogy itt lenn,
Éppen úgy odafenn…
Csak szól a hárfa
Dalol
Csendesen…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: