Mint bolond ember szörnyű vízesésbe,
Ugrottunk mélybe,
Mélyek mélyébe,
Nem is egyszer…
Kétszer…
Kerge, részeg parti,
Szedett-vedett talon…
Két világháború
A német oldalon…
Kétszer tűntünk el odalent…
Kétszer adtunk Jövőt,
Jelent…
Mint bolond a vízesésbe,
Zuhantunk a vérfürdőbe
Halál-ékül,
Golyó-fékül,
Minden értelmes cél nélkül…
Mindent elvesztettünk
Végül…
Kráterek
Fetrengenek
Virágos rét helyén,
Részeg a győztes túlerő,
Tömegsírban a jövendő…
Mint bolond a vízezésbe,
Meneteltünk
Öngyilkos lelkesedéssel
A vészbe…
Egymás után két háború…
Rossz évszázad volt…
Szomorú…
Új romlásunk százada volt,
Amit rabolhatott –
Rabolt…
Két szennyes világháború…
Rothadó méregkoszorú;
Még mindig elmúlást okád,
Fertőz lelkeket és Hazát…
Az első végén lett oda
Az Országunk kétharmada…
Másodikban romhalmazzá
Vált a nyomorult maradék,
Elveszett a Függetlenség,
Meg a köznapi Tisztesség…
Holt, száraz erkölcsi homok,
Kiszáradó lelki romok
Sivárlanak,
És még mindig nyújtózkodnak
A néhai frontvonalak…
Nem Istenre
Vagy csodára várni..
Nekünk kell végre
Magunkra találni…
Ami széttört,
Összerakni…
Múltunkat
Újra belakni…
Nem “finnugor” vándor horda,
Nem “utolsó csatlós” csorda…
Mi Magyarok
Voltunk,
Vagyunk,
És ha még élni akarunk,
Vállalnunk kell
Önmagunkat…
Magunkra találni végre,
S felnézni újra
Az Égre…