Nagyapám udvarán
Gyönyörű eperfa…
Átfogta az udvart
Büszke koronája,
Hány méter magas volt?
Az nem tudom…
Elfért alatta
A gyermekkorom…
Nagyapám udvarán
Gyönyörű eperfa…
Magas koronája
Áldón ránk terül;
Igazából az ember
Soha nincs egyedül…
Nagyapám udvarán
Gyönyörű eperfa…
Bő harminc éve már,
Hogy elment Nagyanyám
És Nagyapám…
Régen kivágták már a csodafát…
Szegényebb nélküle
Az Élet
És a Nagyvilág…
Nagyapám udvarán
Gyönyörű eperfa…
Álmomban rám magaslik
Néhanap
Ahányszor csak a múltam szárnyra kap,
S a Föld fölé emel.
Lombkorona,
Bársony álom-lepel
Azért vagyunk,
Hogy életet teremtsünk;
Élni,
Álmodni
És szeretni kell.
Nagyapám udvarán
Gyönyörű eperfa..
Koronája,
Mint Isten tenyere;
Míg eszembe jut,
Utamon vagyok.
Áldott az emlék,
Varázslat a Múlt,
Örökké bennünk él,
S mi élünk Általa,
Élünk vele…
Nagyapám udvarán
Gyönyörű eperfa..
Helyén már csak kedves emlék sajog,
A Jövő Múltja
Én magam vagyok…
Ha egyszer meghalok
Magam után
Egy eperfányi koronát
Hagyok…
Drága Ági!
Hát persze, hogy a Tied! Nélküled soha meg sem írtam volna…
Nagyon szépen köszönöm!!
Köszönöm szépen. Engedd meg, hogy a magaménak (is) érezzem ezt a verset. Megkönnyeztem annyira a lelkembe markolt. Én ugyan a nagymamám udvarán álló eperfára emlékszem, talán, mert én nőből vagyok. Persze nagyapám is ott volt, és imádtam őt is. Én egy gyerekkori barátnőmmel “időkapszulát” ástam el a mi eperfánk tövénél. Sajnos nem tudom mi lett vele. A vers hangulata, története annyira személyre szóló …nekem. Biztosan sokaknak még. 🙂