1.
Az országbusz már kaptat és köhög,
Csalános síkok, köves rossz mezők,
Meg kihajigált függönyfelezők
Előtt lassacskán felfelé zörög.
Gyász szürke ködét hörgi a határ,
A napfény kötélhurkokban feszül,
Magányos holló károg egyedül,
Forróság van, de nem lesz soha nyár.
Abszurd remény egy dróton imbolyog,
Még tán elhisszük, hogy a Föld forog,
A jövő széttárt, kiégett cemende,
Rossz vörösben őrjöng a naplemente,
Amink maradt: néhány tucat vacak,
És minden sír, csupán a pénz kacag.
2.
És minden sír, csupán a pénz kacag,
Épül a globális hülyeség-centrum,
Készül ezernyi száraz testamentum,
S a népművész sírkeresztet farag.
Távolról még dalfoszlányt hallani,
Emlékeink már sebzett kőfalak,
S a sivatagban szertefoszlanak
A múlt halványkék lanka-sorai.
Reggel még minden, délutánra semmi,
Kezünkben ronggyá foszlik: volt, és ennyi;
A síkságon bádog tajtékfodor,
És mint tenger; a homok elsodor.
És mint elkoptatott, gonosz szavak,
A könnyek is égetve hullanak.
3.
A könnyek is égetve hullanak,
Szenny-vulkánok fellege dübörög,
Az elhagyott menny sikoltva dörög,
És hull a földre egyre a salak.
A trágárság földjére deportálva,
Mint felvilági Léthe partja mellett,
Felejtünk szépet, verset és szerelmet,
Szavak mocskában térdig guberálva.
Fel hát a buszra! Érzelemtől árva,
Altesti szutykos szóbörtönbe zárva,
Herkentyű-pillantású magyarok,
A test repül, a lélek meg gyalog,
Lelkünk kulcsát a trágyadombra ejtjük,
Magunkat önként végleg elfelejtjük.
4.
Magunkat önként végleg elfelejtjük,
Magyarságunkat apróra metélve
Nem tudjuk elviselni többet élve,
S létünk a semmi-óceánba rejtjük.
A magyarság, az öreg bennszülött,
Ifjú öltönynek adja át helyét,
S országépítő, ráncos vén kezét
Nyújtva koldul két megálló között.
A megélhetés bagóért eladva,
A remények régen glédába rakva,
Fejünk lehajtva, rogyva, fekve hasra,
Csak bámulunk az uzsoragarasra,
És romjaink mögül kémlelve báván,
Hogy fehér zászlónk látja-e a Sátán.
5.
Hogy fehér zászlónk látja-e a Sátán,
Akad még, aki ezzel hiteget,
A kénkövet meglátva integet,
A bennszülöttek rossz nyakára hágván.
Az ördögöt víg gyűlölet köszönti,
Szomszéd szomszédot áldoz hőbörögve,
Egymást árulják el viszályra bőgve,
S a vért a Sátán oltárára önti.
Az országbusz száguld tovább előre,
Szikkadt lapályra, kopár hegytetőre,
Sűvít a szél, nincs kétségünk felőle,
Előkerül, ha kell, a gyilkos tőre.
Propagandának hisz talán a dőre,
Nem gondol még a késre, utcakőre.
6.
Nem gondol még a késre, utcakőre,
Mert el lehetne még talán kerülni,
Nem szónokolni kéne, csak leülni,
Gondolni végre borra, szépre, nőre,
Csak egyszer, magyarok, amíg lehet,
Reményből nem kizárni másokat,
A győzelem nincs is, ha válogat,
A lakodalom csak közös lehet.
Pokoltűz, kénes örök kárhozat
A más nevében vállalt áldozat,
A luxusból lesz bélyeges sereg,
A tolvaj önmagát rabolja meg.
Az áruló aknák közt bujdokol,
A magán-mennyország: csupán pokol.
7.
A magán-mennyország csupán pokol,
Az országbusz tán nagyon egyszerű,
Sznobok fitymálják, mert nem korszerű,
Mégis jobb, mint egy láger valahol.
Döntsük el, míg az országbusz halad,
Hogy kell-e még a gazdasági végzet,
Amely csupán az álruhás enyészet,
Vagy lesz-e végre szabad akarat.
Ne higgy a végzetnek; pajkos gyerek,
Csupán a félelmedben hentereg,
Ha elhiszed, hogy ő a túlerő,
Mint blöffölő kártyás, ő a nyerő;
És szekercéjét eladja az ács,
Hány kilométerre van még Mohács?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: