Pete László Miklós versei

Néhai Jacques Derrida – Isten nyugosztalja! – Tudta, hogy sok posztmodernnek Nagyon sok az alja. A filozófiával Nem szokott tréfálni, Tudta, hogy nem a Hitet kell Meg-dekonstruálni. Sose volt számára szent Sem dogma, sem akta, A pókhálós doktrínákat Rendre kikacagta. Néhai Jacques Derrida Bölcsen vette észre; Hajlik az emberi ész az El-különbözésre. Elő is tűnt… Tovább »

Nyár van, de a vizsgaterem Sötét, mint a ravatal, Látjuk már, hogy ritka silány A mai felhozatal.   Öt megszeppent ifjú ember Kezük-arcuk reszketeg, Izzad az elegáns zakó,  Sír a sötét szemüveg.   Segélykérő tekintettel Zörög a rossz vén malom, Szabadnapos ma a tudás, Ma nemigen hatalom.   Sorjáznak a póttételek, Mint az ázott falevél,… Tovább »

Nyár vizei felé tartunk, A vén kormány csikorog, Nap fényében már messziről Láthatók a zátonyok. Nyár-varázslat ült az égre, Megérkezett a meleg, Vidám kulisszái mögött A Múltak könnye pereg. Álom-börtönök kinyílnak, Csók-fantázia virul, Ha simogatjuk a Reményt, Tán Jövővé alakul. Nyár vizei felé tartunk, Szent Vágyak szíve dobog, Szabadság-anaforákra Élednek a hajnalok. Újjászületik az Élet,… Tovább »

Őrangyalom, hölgyem, anyám, feleségem, Te parázsölű kéjek asszonya, Hozzád fogant meg büszke szenvedélyem, És Általad lett szent az éjszaka. Anikóságos, hótiszta szerelmed Simogató nászi fergeteg, És örömforrás selyembércek mellett A diadalmas asszonyi öled. Megszületik majdan szerelmünk gyümölcse, Leszel újra hófehér anya, A világnak első asszonya, Ki koronáját a szívébe rejti:    Élek, vagyok: velem akartál… Tovább »

Otthonra leltem Öled melegében, Megállapodtam Kebled halmain, Házat építek a Szemed fényében, Letelepítem kóbor vágyaim. Meleg takaró szerelmünk palástja, Ágyunk a csókunk, párnánk a hitünk, Gyönge hangunk a legerősebb bástya, Szerelemföldbe csodákat vetünk. A mosolyodba szeretek öltözni, Fényes sugárban, tisztán, szabadon, Lelkeddel újra fel-feltöltekezni: Szép érintés: mily dicső hatalom!    Mosoly-szemedben ragyogó csillámok:    Bennünk,… Tovább »

Puha párnával jött a nyugalom, Lebbentve bolyhos sirályszárnyait. Sikoltó szikla: hűvös hegyorom, A szélnek adja olvadt csókjait. Az életkapu tárult fel előttem, Érzékeny pompa, csillag-pirosan, Ott bent a porból tűzzé s köddé lettem, Szívem a számon tört ki hangosan. Ó sima álmok, s gyöngéd rajzú vágyak! Ne hagyjatok magamra már soha! Hogy újra s újra… Tovább »

Hűsíts engem Tested illatával, Fürössz meg a Szemed sugarával, Melengess a Kezed melegével, Állíts talpra Lelked erejével. Takarj be Mosolyod bársonyával, Végy körül a Szíved bíborával, Lakass jól a Bőröd látásával, Élessz Nő-voltod fényes pompájával! Meghámozlak vágyaim tüzével, Meg is eszlek testem erejével, Betakarlak lelkem melegével, Melengetlek szellemem fényével.    Megfürdetlek testeink tüzében,    Vigyázok… Tovább »

Te vagy nekem a kozmosz végtelenje, A perc-sugárnál apróbb menedék, Tűzfergeteg, vagy éden tengercsendje, Hűsítő forrás, éltető vidék. Lelkemnek elhagyott, ódon szobáit Szemed fényében berendezhetem, A pusztaság helyére nőjön pázsit, Ahol Te, Kedves, megpihensz velem. Hű hitvesem, Te lelki-testi társam: Fogom erősen kis fehér kezed, Hadd éljem ezt az életet veled, Meg milliónyi újabb életet,   … Tovább »

A hétköznap: mogorva salabakter. Stressz-vérebe a lábánál hever, Rossz könnyeit süket vigyorba fojtja, És úgy áll, hogy ne lássék minden foltja. Méltatlan gondok, Ólmos drágaság, Egy megfáradt, Kiégett, Vén világ; Üvölt a hulla, hallgat, aki él, És temetési dalt dúdol a szél Ha egyszer majd… Talán … Valamikor… Ha egyetlen ember fog élni akkor, Ha… Tovább »

1. Az országbusz már kaptat és köhög, Csalános síkok, köves rossz mezők, Meg kihajigált függönyfelezők Előtt lassacskán felfelé zörög. Gyász szürke ködét hörgi a határ, A napfény kötélhurkokban feszül, Magányos holló károg egyedül, Forróság van, de nem lesz soha nyár. Abszurd remény egy dróton imbolyog, Még tán elhisszük, hogy a Föld forog, A jövő széttárt,… Tovább »