Pete László Miklós versei

Tavaszi fák sátra alatt Töpreng az Idő; A kivágott Történelem Mindig újra nő. Régi Teremtésből fakad Minden, ami él, Tradíciók meséjéből Sarjad a levél. Isten lakik a Tavaszban, És a Hit vele; Mindig Tavasz volt az ember Első ünnepe. Tavaszi fák sátra alatt Búsul a halál; Új világot teremthet egy Vékony szalmaszál. A doktrína nem… Tovább »

Tavasztündér lenge fátyla Szétterül az égen, Mégis más ez a Kikelet, Mint a többi – régen. Szépet, jót, Tavaszt keresünk, Továbbélni vágyunk, Nem mi kellünk a sátánnak, Hanem a hiányunk. Pedig fénylik a Kikelet, Nyílnak a virágok, Isten mindig adna Jövőt, Ember, aki álnok… Tavasztündér lenge fátyla Minden korban mérték, Nem a kétség teremt Jövőt,… Tovább »

Anikómmal – jóban-rosszban, Egyre szebben, Egyre jobban… Egymás számára Sors lettünk; Rohan az Idő felettünk. Amíg létem Téged éltet És Te engem – Tart az Élet… Anikómmal – jóban-rosszban; Idő szíve velünk dobban. Padlógázzal zúgó évek Megpihenni be-betérnek. Öregedő Szerelemben Istenhez közel az ember. Egyre szebben, Egyre jobban; Anikómmal – jóban-rosszban.  ... Tovább »

Mint kortalan vicinális, Zakatol a vén Idő, Ma délelőtt temetés volt, Jövőre keresztelő. Ifjú kortól a halálig Utazunk a vonaton, Ütött-kopott esztendőkön Zötyögünk – monotonon. Indultunk Múltak síkjáról, Itt a Jelen kavarog, S közelednek a távolban Már a Jövő-viharok. Zakatol az Idő-vonat, Jövő-alagutat ás, Minden évvel közeledik Az utolsó állomás.... Tovább »

Huszonnégy éves a Kislányom Huszonnégy éve ünnepeltünk Egy új, aprócska Életet, Holtfáradtan és önfeledten Lebegtem a város felett. Feltornyosult akkor az Élet Szép, fodros hullámtaraja; Megfuttatott, majd apává tett Egy varázslatos éjszaka. Már este biztos voltam benne, Nem alszom át az éjszakát, Hajnali három után aztán Megláthattam a kisbabát.. Huszonnégy év telt el azóta, De… Tovább »