Duna-völgyi szent Tavaszban
Harsog a virágsereg,
Múltnak ágyán elszunnyadnak
A kopott évezredek.
Kárpátok karéja mögött
Kikelet ágya kemény,
Hétköznapi mosolyokban
Nevelkedik a Remény.
Vidám tavasz-lobbanásban
Érlelődik a Derű;
Egyszer mégiscsak elmúlik
Minden, ami keserű.
Duna-völgyi szent Tavaszban
Sír az Élet hangosan;
Csak rajtunk áll, hogy ezúttal
Miféle Jövő fogan.
Magyar, szlovák, szerb remények
Nyílnak bátortalanul,
Egymás ellen soha többé
Egyik nép sem boldogul.
Románok,
Szerbek,
Szlovákok,
Németek,
Meg mi Magunk;
Akárhány nyelvet beszélünk,
Mi mégis egy nép vagyunk.
Duna-völgyi szent Tavaszban
Élünk és sóhajtozunk,
Észre kéne venni végre,
Hogy egy néphez tartozunk.