(Apósom, id. Bundik László emlékére. Elhunyt 2016. március 29-én)
Az Idő egy nagy halastó talán,
Kis Lét-kikötőkkel az oldalán.
Tavára meghitten, szépen vigyáz
A Nagy Hobbihalász.
Halászember tart a túlpart felé,
Talán már lát ott rakpartot,
Vagy stéget,
Mellette rejtelmes dimenzióba
Bukott alá
Az Élet…
Elment
Az örök rejtélyek útjára;
Az Idő szégyenkezve néz
Utána.
Elment,
A bágyadt napfény búsan hunyorog,
A perc csikorog,
Ami következik:
Örök titok.
Az anyagé a gyász,
Rá másutt vigyáz
A Nagy Hobbihalász…
Az árnyéka tán még most is leül,
Mint rég,
A Körös-partra egyedül,
És hálójába várja a halat…
A Körös vize csöndesen szalad,
Az Idő, mint öreg béres,
Arat,
Félszeg Jövő csendesen térdepel,
Minden emlék – száraz patakmeder…
Emlék ül foszló ködben,
Egyedül,
A régi Jelen – Múlttá
Lényegül.
Talán most csöndben nézi odaát
Feleségét,
Lányát,
Fiát,
A számos unokát,
Hogy viselik hiányát
Ideát….
Halász volt,
Férj,
Apa,
Nagyapa;
Sok elmúlt év,
S egy hosszú éjszaka…
A másvilági folyópartokon
Várja Őt szent Béke
És nyugalom…
Új Élet,
Új alapra – újra ház…
Vigyázzon rá
A Nagy Hobbihalász…