Nem őrzi kripta, temető,
Elrejti mélyen az Idő,
És halkul a szava;
Emléke áll még dacosan,
Miközben hull rá fagyosan
A Történet hava.
Akkor volt kard, akadt kereszt,
Isten kezét el ne ereszd,
A templomot becsüld;
És sok-sok tegnapi pogány
Fejét meghajtva tétován
Országgá lelkesült.
Köd gomolyog, és iszapos a part;
Múzeumban pihen a régi kard.
Most szertenézünk cifra romokon;
Mária földje voltunk egykoron.
Emlék-bolondok hajladozva járnak;
Öltöny-tatárok profitot kaszálnak.
Kisországbéli bennszülött-tudattal
Próbálunk élni szabad akarattal,
Média-sújtott hittel, azt remélve,
Hogy bennünk maradhat a magyar – élve.
Szent István nem aranykincset hagyott,
Hanem hitet, reményt, feladatot;
Hiába nyakunkon a hitel tőre,
Mégis a magyar a Szent Béke őre.
Ha mi bukunk el, más nem fogja vissza;
S a világot a vízözön megissza.
A haza már nem terület;
A Haza most már: Lelkület.
A kard csak rossz célhoz vezet;
Az eszköz csak: a Szeretet.
Nem oszt még áldást, ami nyers;
Nem kell se gőg, se kocsmavers.
A hatalom lehet erős,
Helyettünk mégse felelős.
Süket pesszimizmus nyafog;
Oda se neki, magyarok.
A zseb-erkölcsű anglomán
Hadd trónoljon az uzsorán.
Nekünk a sátán nem dadog,
Mert mi vagyunk a magyarok.
Kis magot rejtünk földbe el,
Ami hatalmas fát nevel,
Árnyékában egyszer a többi nyelvek
Majd békére
És önmagukra lelnek.
Szent István tán egy más dimenzióban;
Kis takaros, virágos fogadóban
Mosolyog,
Ragyog megszentelt képe;
A magyar még mindig
Mária népe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: