Izzad az ég kék homloka is tán, ömlik a hőség;
Perzsel a vad, buja Nap, éget a kánikula.
Rossz, sunyi szélcsend lusta hevében szenved az udvar;
Forró porszemeken villog a Nap sugara.
Káosz a közlekedés, ideges vezetők kiabálnak;
Izzó aszfalton béget a bádog nyáj.
Munkahelyek, hajtás, vizsgák, nem látszik a nyár se;
Úgysem jut ma egyéb, mint a pogány hőség.
Vaskalapok csikorognak az öntelt, kvázi világban;
Aktakukac-földön nincs soha kánikula.
Megsértődik a felszín, bölcsen hallgat a mélység;
Bundás indulatok forrnak a fák tetején.
Fülledtség bénít, meg a gyötrő tétova bánat;
Álmos hangulatok zúznak ötleteket.
Forró éjszaka sem jön fáradt szemre az álom;
Hánykódunk bágyadt aggodalom tetején.
Semmi sötétlő torka felé ránt minket a hajsza;
Életerőt szívnak örvénylő profitok.
Múlik a szép kora nyár, már strandon kellene lenni;
Ám ehelyett csupa frász, meg csupa formalitás.
Béke, család, kora nyár – és szépen zajlik az Élet;
Élünk, s elfeledünk minden frásztüneményt.
Isten ajándékához a frászt teszi mindig az ember;
Szent kora nyárból így frászkatalógus lesz.
Tombol a nyári meleg, mind vágyunk szent nyugalomra;
Hagyjuk a hajszát és jöjjön a békesség.