Tűzhányó

Közönséges hegyek

Élhetnek soká;

Nem nagyon van nekik honnan,

S főleg nincs: hová.

Viharban és időben

Dombbá öregszenek,

S a végtelen halállal

Egy ágyba fekszenek.

Síksággá nyűvik őket

Kopár hétköznapok;

És hosszan lépked rajtuk

A lusta Sors: gyalog.

Közönséges hegyek

Élhetnek soká;

Nem nagyon van nekik honnan,

S főleg nincs: hová.

De bezzeg a tűzhányó

Másként viselkedik;

Idő, s vihar dacára

Feljebb emelkedik.

Egy rég elszunnyadt vulkán

Testéből lép elő;

Füstöt lövell az égre,

Ha eljön az Idő.

Sápadtan néz az ég is,

Mint szürke látomás;

A vulkán küldetése

Mindig földindulás.

Tán Isten kénye szabta

Talán vad mágia;

Tombolva tör az égre

A vad energia.

Talán csak percekig tart,

Bár reszket a határ;

S a kitörést a vulkán

Tán túl sem éli már.

Túléli mind a többi,

Ormát behúzva jól;

Csupán a szél meséli,

Milyen lesz, hogyha szól.

Kráter marad utána,

Mint égi sírverem;

Ahol tán nagy sokára

Újabb vulkán terem.

Ha mennydörögve újra

Az ég felé rivall;

Elnémul tőle minden

Pókhálós lelkű dal.

Csak áll a többi némán,

Mint szürke, vén mise;

Mert egyikük se tud még

Talán köhögni se.

Talán rövid az élte,

Talán elkárhozik;

Ha mennydörögve tör ki

– Minden megváltozik!