Fagyosszentek

Három vad pírszinges srác,

Szervác, Pongrác, Bonifác –

Tombol hosszú napokon;

Homokon meg romokon.

Az öreg Nap szédeleg,

Elmenekült a meleg,

A szél se veszi zokon,

Eső kopog fadobon.

Fagyosszentek idején

Minden mese koravén,

Esőcseppek rejtekén

Rejtőzik a friss remény.

Fagyosszentek ideje,

Az év bűnbánó helye,

Lomha bánat szemereg,

Esőcsepp és könny pereg.

Nap fején a glória

Ködös melankólia,

Felhőn borús a redő,

Esővel gyón az Idő.

Fagyosszentek reggelén,

Világ néma peremén,

Néma kráter-ég alatt

Megpihen a pillanat.

Az Idő árja halad,

S a napok, mint vén halak,

Hömpölygő idő-vízen

Tovaúsznak szelíden.

Fagyos reggel, vén ravasz,

S az elröppenő tavasz

Önmagát gyászolja már,

Könnyben ázik a határ.

Fagyosszentek reggele

Halott reménnyel tele,

Szél és bánat: két rokon,

S konok Hit jár tű-fokon.

Fagyosszentek reggelén

Nyárral kokettál a Tél;

S világvége hiteget

Könnyen szálló hiteket.

Fagyosszentek alkonya

Újuló remény hona,

A felhőfront somolyog,

De a Föld tovább forog.

Vén fagyosszent, vén halál,

Itt az Élet dala száll;

A gyász mindig ugyanaz,

De jövőt hoz a Tavasz.

Fagyosszentek zord ege,

A Múlt múló hidege

Utunkba hiába áll;

Úgyis eljön már a Nyár.