Mint hullámzó homokmező,
A lábunkhoz terül,
És mellünknek feszül
A Múlt.
Forró álmú jeges katlan,
Csak látszólag mozdulatlan.
Kiszáradó idő-avar,
Vihart mégis égben kavar.
Elmúlttá lett, száraz röggé,
Mégis él bennünk örökké.
Megsimogat, ahol tiszta,
Ahol meg nem – rángat vissza.
Mint alaktalan, súlyos, kósza köd,
Nyálkásan ránk tapad,
A lelkünkre ragad
A Múlt.
Mert zsíros televény-fajta;
Dogmát termesztenek rajta.
A Jelen halott Múlt őse;
Az Idő imádott hőse.
A süket Jelen hivatal;
Csupán holt Múltakat akar.
Ami holt: azt magasztalja,
Ami él, azt letagadja.
Néhol a Jövőbe ível,
Másutt létét veszíti el
A Múlt.
Ha az Idő sosem részeg,
Nem is játssza azt, hogy végzet…
Hogyha csak rá akaszkodunk,
A Múlthoz hűtlenek vagyunk.
Aki álmodni nem restell,
Annak a Múlt ősi Mester.
Mint végtelen hullámtörő,
Áll komoran, vadul,
Sötéten tornyosul
A Múlt
Hogy lesz-e sivár Jelenen túl
Bármilyen Jövő;
A robajban nem sejtheti
A vén hullámtörő…
A Jelen szirtjei mögött
Valahol tán Jövő?
Gránitkemény és hallgatag
A vén hullámtörő.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: