Tél szolgálója, Október
A hű kengyelfutó;
A hideghajnal-nevelő,
S a fagy-beszoktató.
Tél szolgálója, hallgatag,
Goromba hónapunk,
Nem érdeklik sem szitkaink,
Sem lomha sóhajunk.
Hullámvasútra kényszerít
Vén Október-vitéz;
Ormáról megriadt szemünk
A Tél völgyére néz.
Nehéz emlékek őre ő,
Holt-volt gyásszal tele,
Halál-nyomatok ezreit
Bujtatja vén köde.
Tél szolgálója, Október,
Kedvetlen vén kujon,
Szoknyák alá csak néha lát,
Hát bánatos nagyon.
Csípős hajnalra napsütés,
És Október nevet;
Mert a világban mindenütt
Minden csak átmenet.
Porlik, szétfoszlik az anyag,
Áramlik az Idő;
Nyújtózik végenincs mezőn
Galaxis-habverő.
A vén szutykos Entrópia
A Lét kadávere,
Ha ember nincs, a nagyvilág
Mit sem ér nélküle.
Tél szolgálója, Október,
A nyár-leépítő;
Távolra szökken messzi vágy,
S megáll a Téridő.
A rég elmúlt Októberek
Gyermekkort hintenek,
De mostani Októberünk
Már vén és reszketeg.
Száz magányos templomtorony
Döf át a holt ködön,
Mert néha fonnyad a Remény,
De el sosem köszön.
Október: parttalan jelen;
A füstgomolyban él;
S a ködön áttörő torony
Már szép telet remél.
Velünk sodródik szüntelen
Kis jelen-tutajunk;
A Létnek célja van velünk,
S a Létnek célt adunk.
S ha egyszer célba érkezünk,
A Lét majd tartogat
Száz célon túli tartományt,
És újabb célokat.
A Múltunk őrnek elmarad,
Övé a Lét fele;
S a Célban egyszer nagy soká
Kezet fogunk vele.