A novemberi Nap

Hullik a fűre a sárga levél, dagonyázik a szellő;

Ősz derekán az idő szép, kegyes, ünnepies.

Nyájas öreg Nap néz le a szürke novemberi égből;

Arcán bölcsesség, s vágyteli ősz mosolyog.

Része az évnek, a Létnek a késő ősz, meg a búcsú;

Nem jön az inferno, most csak a tél közeleg.

Hibbant jóslat a végét jelzi jövőre a kerge világnak;

Vénasszonyfecsegés nem hoz a Földre halált.

Nem maja próféták tudják, hogy hol jön a vége;

Bűnt a jelen követ el, múltunk nem felelős.

Nyájas, vén Nap a sajgó, szürke novemberi égen;

Érti az emberi szót, és bölcsen mosolyog.

Nem sors, Önmaga szabja, az Élet az isteni törvényt;

Öntörvényű a lét, ám a Tudat: felelős.

Látott már a Nap éppen elég sok hősi halottat;

Sóhajtása talán tétova napkitörés.

Élő emberek építik fel a földi jövendőt;

Szépség napsugarát munka teremti elő.

Szürke november bölcs vén Napja a távoli égen;

Vén sugarának örül kései szép szerelem.

Látja a megtört, kósza jelennek tétova népét;

Poshadt tengereket, pénz-leigázta valót.

Minden anyag elenyészik a Földön: s röppen a Lélek;

S tán a halál kútján Élethez vezet út.

Nyájas, öreg, szép Napja november tiszta egének;

Felhőcsorda topog, s zúg a novemberi szél.

Bölcső rejti a még tehetetlen, vézna Jövendőt;

S vén Nap aranysugarát élvezi még a Jelen.