Kedvesemmel,
Kéz a kézben,
Mindörökre összetartozván,
A Szentélybe léptem…
A külvilág: magányos hegyorom,
Itt fölénk tornyosult:
A Nyugalom.
Mint vak világot a téridő máza,
Úgy fogadott
Az élő Isten háza.
Kezem a szeretet felé kitárván,
Alázatot lehelt belé
A márvány.
Jöttünk nyakig öltözve szenvedélybe,
S a félhomály elvezetett
A fénybe.
Kedvesemmel
Kéz a kézben
Az Isten szemébe néztem.
Világot alkothat egy szalmaszál is,
Ezt példázza e büszke katedrális.
A mennyezet, mint kortalan tekintet,
Őrzi a percet, mikor Isten intett.
A méltóságteljes pilléreken
Hullámzik a magyar történelem.
Aranymezőn cikázó fény-telér,
Úgy lüktet, mint az erekben a vér.
Itt kitárt szívvel érezni lehet
A kőbe faragott költészetet.
Hallani a szent térben, odaát
Szent László király léptei zaját.
Egykor a végzet karmait lenyeste,
S valahol alattunk pihen a teste…
Arannyal hímzett freskó-kék egek,
A kupolás Jövő bennük lebeg.
Isten szeretete felénk kitárva,
A világon egyetlen nép sem árva.
Megértjük, ha a Magasságba nézünk;
A boldogság a legfőbb küldetésünk.
Csak így van áldás lelken és a testen;
Minden ember közös hazája:
Isten.
Akadt rajtunk kívül egy másik pár is;
Tán Hozzájuk is szólt a katedrális…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: