Tán messze még a célszalag,
Az Idő vén batár,
S ha valamit nem teljesít,
Majd újra sorba áll.
Tán messze még Utópia,
Bolond a ráció,
S ha késni tűnnek napjaink,
Nincs kompenzáció.
Tán messze még a szebb jövő,
Talán csak most fogan,
Megszokta már a vén Idő,
Hogy nélküle rohan.
Tán messze még a rossz gödör,
A végelszámolás,
S a rezgő-mozgó vén anyag
Talán csak látomás.
Tán messze még a dús siker,
A vigyortagozat,
S ha vén kaszás elé kerül,
Már úgysem ér sokat.
Tán messze még, hogy eljöhet
Az Élet ritmusa,
Dúl pesszimista színpadon
A szomorú tusa.
Tán messze még a tiszta sor,
Börtönben a Remény,
Míg visszavívja Ritmusát
A Szó, s a Költemény.
Tán messze még a jó rege,
Csüggedt káosz dadog,
Soká tart, míg a vén Mese
Majd újra felragyog.
Tán messze még a Holnap is,
Vagy tán el is marad,
S lemondó könnyet ejteni
Csak egyedül szabad.
Tán messze még a Kikötő,
Hová a Lét szalad,
S ahol a szótlan Gazda majd
Mosoly nélkül fogad.
Ha pedig nincsen messzeség,
S a mennybolt elborít,
Az édes, végső jó rokon
Majd mindent elsimít.