A könyvtárban robotolt,
Füle belső hangra volt,
Megértette:
Bölcsességre
A belső idő tanít;
Megírta,
Örökül hagyta
Sziriat oszlopai-t.
Szekértáborba nem állt,
Inkább a Mecsekbe járt.
A végzetet sose hitte,
A Sorsunk-at szerkesztette.
Nevére dogma csikorog,
Átkozzák a szkeptikusok
Ócska dühvel, habzó szájjal,
Mert a műve ma is szárnyal.
Az Elveszett paradicsom
Pihen távoli grádicson,
Várkonyi tudta a titkát,
Hol keressük a Múlt nyitját.
Gondolatvilága szentély,
Életműve csupa rejtély.
Szkeptikus világ vadonja
Atlantiszt a mélybe nyomja,
Süket Armageddon után
Száguld velünk üres profán.
Száll a Jövő hamvaira
Genetikus utópia.
Nyeglén a szemünkbe köszön
A készülő új vízözön.
A Sziriat oszlopai,
Mint ó templom harangjai
Azt hirdeti méltóképpen:
Volt valami nagyon régen.
Volt valami nagyon régen,
Nyomot hagyott földön-égen.
Földön-égen volt valami,
Nem akarjuk meghallani.
Egyszer már elvégeztetett,
És a Föld keresztet vetett.
Most újabb vízözön készül,
De jövőnek menedékül
Senki sem emel oszlopot.
Senki sem emel oszlopot,
A dicsőség már megkopott,
És a legtöbb jogcím lopott.
Néhai Várkonyi Nándor,
Mint varázsló, titkos vándor,
A régmúlton vágott eret,
S talán a jövőbe vezet
A kapu, amit megnyitott.
Nyomul a pénz hatalomra,
Jelképek dőlnek halomra.
Vén eresztékek recsegnek,
Hatalmas törpék fecsegnek.
Már minden tartalom vitás,
Jobb az üres formalitás.
Néhai Várkonyi Nándor
Tudta: az erőszak téved,
Főleg helytállás az élet,
S a Jövőnek dallamait
Vagy Sziriat oszlopait
Mi alkotjuk a jelenben.
Az Ember nem sivár jelen,
Hanem a Véges Végtelen
Egyetlen alteregója.
Egyetlen alteregója,
Éltetője, hordozója
A Teremtésnek: az ember.
Ha az utak csavarodnak,
Oligarchák szaporodnak,
S a remények fogyatkoznak;
Ne töltse nihil a szívet,
Buta harsogás a fület,
Mert Isten általunk gondol…
Tudta ezt ott, Pécsen akkor
Néhai Várkonyi Nándor…