Valahol fáznak az egek,
És könny hull, mint eső,
Mert egyre vénül, önmagát
Siratja az Idő.
Valahol sírnak a hegyek,
S a dombtető vacog,
S a szürke ködben távozó,
Viharvert múlt zokog.
Valahol fáj a múlt nagyon,
Felhős a láthatár,
S a vén Hold épp úgy imbolyog,
Mint rozzant, vén batár.
Valahol holdas éjjelen
A szél zúg balladát,
És csillagtükörben az éj
Szemléli önmagát.
S valahol most is nyitva áll
Egy régi, szép regény,
És olvasgatja csendesen
A kék szemű Remény.