Addig…
Míg Anikó hazavár;
És Szeméből rám ragyog
A napsugár.
Addig…
Míg ha Lilla hazaér,
Reményteljes a világ,
És hófehér.
Addig…
Míg az Élet csavarog,
S békésen álmodoznak
A magyarok.
Addig…
Amíg nap napot követ,
S csillámporba rajzolom
A körömet.
Addig…
Míg a magyar szó ragyog,
És királyi jókedvemből
Írhatok.
Addig…
Míg száz csillag andalog,
S esti szél a fénylő Holddal
Társalog.
Hordószónokok ágálnak,
Önfény-giccsű mennybe szállnak.
Vigyorok celebbé kopnak,
Olcsó felvágottat lopnak.
Sznobok modern képet vágnak,
Külhonból vett gittet rágnak.
Pénz-próféták csókot dobnak,
A Profittal sztriptízt ropnak.
Posztmodern verkli nyekereg,
Hajba kapnak díj-spílerek.
Bőgnek ifjú kövületek,
Hajlongnak dísz-önérzetek.
Hajnal-bumli,
Buszra várni,
Vén fagy csápja tekereg;
Szoronganak
Dolguk felé
Fáradt arcú, barátságos
Emberek.
Amíg a szél fütyül,
Dalom közébük ül,
Csendben arról álmodunk,
Hogy egyszer itthon talán végre
Jobb világ kerül.
A Csend, ha megfeszül,
A Remény testesül,
A csillagok arany palástja
Van mindig
Felül.
Ha esti csöndben
Boldog béke
Lábunkhoz leül;
S a Szeretet, mint bolyhos kis takaró,
Ránk terül;
Megértem: a vers azért kell,
Hogy a világ sohase maradjon
Egyedül.