A depressziós történettudósok
Által számunkra írt história
Kényszerpályák, kudarcok halmaza,
De mégis
Szó fia.
Királyi Tölgy;
Kétezer-ötszáz éve egyedül
Vagy még régebben,
Ki tudja,
Mióta…
A többi fán a szél zenéje nem szólt,
Az ősük őse pajzán gondolat volt,
A tölgyet már vihar korbácsa verte,
A bogáncsot tán meg is süvegelte,
Kényes bozótot vihartól takarta,
Akarta,
Vagy nem akarta.
Királyi Tölgy;
Még rendületlenül;
Még mindig áll; magányos-egyedül,
Bár megtépdeste fűrész, balta, kés,
Cibálta irdatlan sok szenvedés;
Világ csodája,
Hogy még mindig
Él.
Koronáját már jórészt elrabolták,
Égerhez, fűzhöz, akáchoz csatolták,
És múltja hullott száraz ágait
Magukra aggatták, hogy látsszanak;
S maguk is
Tölgyet játsszanak.
Királyi Tölgy;
Ha élte véget ér;
Nagyobb meleget ad
Mindenkinél;
De ha meghal, ha nincs
Királyi Tölgy;
Semmit sem ér
A Völgy.
Az Ural szele sodorta ide,
Vagy talán itt is volt a gyökere;
Ki tudja már;
Aki tudhatná – ma tudni tunya;
Aki meg tudja;
Nem mondja soha.
Királyi Tölgy;
Mások jöttek divatba;
Latin kőris, német bükk és platán,
Szibériai vörös áfonya,
Meg még távolabbról:
Galagonya.
Királyi Tölgy;
Itt szidnak és gyaláznak;
De lombod alá állnak,
Hogyha fáznak.
Királyi Tölgy;
Magányos-egyedül;
Maradj a völgyben
Rendületlenül,
Maradj, ha bomlik is az ég cementje;
Maradj, ha el is fogy
A regimentje;
Maradj, Királyi Tölgy;
Mert nélküled
Nem marad meg a Völgy.
E Völgy
A nagyvilágon e kívül,
Maradj magányos-egyedül.
És
Rendületlenül.
Királyi Tölgy;
Már legalább kétezer-ötszáz éve,
Miért most lenne vége?
Tépett koronád nyújtsd magasba
Végre;
Királyi Tölgy;
Bár koronád tépetten néz az égre,
Van okod
Büszkeségre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: