Fehérbe dermedt a világ,
Fagy sóhaja ropog,
Zord hideg téli éjszakán
A szél gyászdalt kopog.
A szomorú tél vak magány
Sorsát ízlelgeti,
Jégcsap formájú könnyeit
Nem is rejtegeti.
Szívós, pislákoló remény,
És megfagyott hitek;
Jeges marokkal üldözi
Álmunkat a hideg.
A Tél: fagyok tábornoka
Ma csatasorba áll,
És díszszemlét tart vén ura:
A reszkető Halál.
De amíg Otthonunk szíve,
A kályha duruzsol,
A védelmünkön réseket
Nem találhat sehol.
Adhat egymásnak randevút
Minden entrópia;
A Rossz csak üresség, harag,
Meg némi fóbia.
Fehérbe dermedt a világ,
Pattanva rág a a jég,
S a sűrű hóesés felett
Még szürkébb lett az ég.
Fehér, üres, fagyos, jeges
És hallgatag jövő,
Vagy szabad akarat, mosoly,
S tömérdek tetterő…
Ez ily nehéz? Összefogás,
És szabad akarat,
Meg néhány tucat fahasáb…
S az Élet megmarad.
